Miriam Goldschmidt a VI. gyulai Shakespaare fesztivál nyitóprodukciójában fekete kosztümöt viselt, nyakában piros kendő és egy különleges ékszer. Mágikus lényével pillanatok alatt megnyerte a közönséget. A Warum warum című előadás nem más, mint kérdések sorozata, a világhírű rendező Peter Brook és egy nagyszerű színésznő vallomása a színházról szövegtöredékek és a zene segítségével.
Ha csak ennyiből állna az idei Shakespeare-fesztivál, már akkor sem kellene szégyenkeznünk – mondta Gedeon József, a Gyulai Várszínház igazgatója Peter Brook: Warum warum (Miért, miért) című előadása, illetve a főszereplővel Miriam Goldschmidt színésznővel folytatott nyilvános beszélgetés után a gyulai Mogyoróssy Könyvtár udvarán kedden délben. Az igazgató joggal büszkélkedett, hiszen az idei Shakespeare fesztivál világszínvonalú előadással startolt hétfő este. A nyolcvanöt éves színházi mágus, Peter Brook produkciói lassan állandó vendégek lesznek a kellemes fürdővárosban, hiszen tavaly a Shakespeare-szonetteket feldolgozó Love is my sin című két szereplős előadás a tavalyi Shakespeare fesztivál programjában szerepelt. –more–>
Most egy újabb hattyúdalnak is beillő előadását élvezhettük az idős mesternek, a legendás színházi újítónak. A Warum, warum két évvel ezelőtt született Zürichben. A produkció nem más, mint egy pontosan szerkesztett monológ megkerülhetetlen színházi gondolkodók – Artaud, Craig, Dullin, Meyerhold, Motokiyo és nem utolsósorban Shakespeare – szövegeiből, melyeket Miriam Goldschmidt mond magával ragadó szuggesztivitással. A színésznő az üres térben pillanatok alatt otthonosan bejátszotta a gyulai várszínpadot. Az előadás kérdések sorozata a színház születéséről, létéről, értelméről. Olykor humoros, sőt vicces, máskor könnyfakasztóan lírai. Az egyik jelenet például arról szól, hogy miként lehet gombnyomásra sírni vagy nevetni a színpadon. Goldschmidt mindezt fanyarul, önironikusan, mégis magától érthető természetességgel mutatja meg. Egy másik jelenet kiindulópontja az a szituáció, amikor a színészt egy felirat arra szólítja fel, hogy nem beszélhet a színpadon, ebből egy parádés magánszám jön létre. Főszereplőnk eljátssza, hogy bevarrja a száját, fájdalmas grimasszal fordul felénk és azonnal érezzük, hogy az igazi színház szavak nélkül is létezhet. Persze ehhez olyan alkotók kellenek, mint Peter Brook, vagy az 1970-től vele munkakapcsolatban lévő Miriam Goldschmidt. Az előadásban fontos elem a zene, melyet Francesco Agnello egy különleges ütőhangszeren hoz létre. Zenész és színész végig egymást inspirálják az előadás alatt. Goldschmidt a játék végén lassan lefekszik a színpadra, utolsó szavait jól értjük: warum, warum…
A színésznő az előadás másnapján részt vett azon a találkozón, amely Peter Brook művészetét elemezte. Szó volt a Warum, warum születéséről. Goldschmidt elmesélte, hogy két éve éppen egy Brecht darabot próbáltak Peterrel, amikor a rendező teleszórta papírlapokkal a színpadot. Ezek kérdéseket vetettek fel, innen jött az ötlet, hogy kellene egy előadás arról, hogy mi is a színház, mért létezünk, kik is vagyunk, milyen bűnöket rejt a múltunk. A színésznő éppen ebben az időszakban vesztette el huszonéves lányát, a tragédia arra késztette szembe kell néznie önmagával, ehhez nyújtott segítséget ez az előadás, amit végül teljesen a saját képére formált. Szó esett arról, hogy évekig Afrikában dolgoztak együtt Brook-kal, gyakran olyan közönség előtt, amelynek nem volt igazán színházi tapasztalata. Minden előadás olyan volt, mint amikor elindul az ember az ismeretlenbe – mondta, ez alkalmat ad arra is, hogy az ember önmagával is találkozhasson. Volt, amikor egy szőnyegen játszottak, máskor ráraktak egy bakancsot. Egyszer tűzet raktak, éppen az ő feladata volt a tűzrakás, később gondolt egyet és elkezdte átugrálni a tűzet. Megjelent előtte egy kép, amit gyorsan lerajzolt. Az általa papírra vetett jel abban az afrikai faluban a pillangót jelképezte. A pillangót, aki, mint ő, képes különböző világokat összekötni.
Azóta is hordja ezt a különös jelet ábrázoló ékszert.
Goldschmidt képes arra, hogy egy közönséges beszélgetést is színházi szertartássá változtasson. Egyszer csak gondolt egyet, és csendet kért a közönségtől. Aztán következett egy afrikai dal, majd felállt és a teremben lévő egy kezet formázó szoborhoz lépett. Megsimogatta, majd lassan belefektette az arcát. Tudtuk, éreztük a színház bárhol megszülethet.
Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=320878