„Múlat a monarchia
Gyulai vár vizes árka, ma már csak egy kis tavacska.
Rajta úsznak a vadkacsák, csónakjukat lábbal hajtják.
Tóvizének a tükrébe, egy színpad van előtérbe.
A vár tornya rátekint, mi készülhet most ott kint?
Mert a tömeg egyre gyűlik, ostrom mégsem készülődik.
Felhangzik egy hangos zene, indul az ember tömege.
Színpad elé sorra ülnek, és azután mind fülelnek.
Karnagy úr a pálcát fogja, s felcsendül egy melódia.
Tánckar lépdel palotásra, csillog a sok pompás ruha.
S közöttük, csak úgy feketébe, napi létünk belépeget.
Keveredik múlt és jelen, ezen a különös eseten.
Az idő is visszaszalad, közelmúltunkba megakad.
Covid járvány kezdetébe, ami ott volt elmesélte.
Aztán lépkedett előre, napjainknál lett a vége.
Így folyt végig a mese, keringőkkel lefestve.
Tüll és selyem csillogott, század előtt így hozott.
Erőt adott messze múltból, ott is bőven volt a rosszból.
Mégis dalolt ott a lélek, táncoltak az urak, s népek.
Melódiák ott születtek, mit az ajkak mind fütyültek.
Tapsikolnak az emberek, vége is lett a mesének.
Elindulnak, papírt húznak, idézetet így olvasnak.
Reményt kapnak, búcsúszóra, így indulnak mind az útnak.
A vár tornya nagyot sóhajt, látott ő már elég sok bajt.
Téglái, ha mesélnének, ott is zúgna sok szép ének.
Dala, tánca a reménynek, nagy varázsa a zenének.
Mert amíg szól zene, ének, nincsen vége a reménynek.
Köszönöm a kellemes estét.”
Tagai Lajos, Kiskunfélegyháza