Elise Wilk: Eltűntek

„Ma este is Várszínház – Elise Wilk: Eltűntek – a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása 100 percben Sebestyén Aba rendezésében

Fájdalomdíjas választás volt ez a darab az aug. 4-én elmaradt gyergyói Tóték előadás helyett, de nem okozott csalódást, sőt.

Igazi időutazás volt egy erdélyi szász család történetén keresztül mutatva meg a tragikus történelmi sorsfordulókat, sorsfordító eseményeket megtörve az időrendiséget 3 síkra bontva. Az első a családra és Románia történelmére ható esemény az 1989 – 1990-es romániai forradalom, melyet a német kisebbség tömeges kivándorlása követett. Nekem erről annyi személyes emlékem van, hogy azon a 89-es nyáron tértünk vissza Kínából, ahol az akkor 5 és 7 éves gyerekeimmel megtapasztaltuk a pekingi Tienanmen téri diákmészárlást, Észak-Koreába menekültünk, ahol szintén volt részünk fenyegetettségben, mert Magyarország akkor ismerte el Dél-Koreát, és ezért Észak-Korea neheztelt a Phenjanba kiküldött magyar diplomatákra, akik vendégül láttak, így minket is érintett. Ezek után érkeztünk Gyulára nyaralni, és a romániai helyzet miatt a magyar honvédség katonai repülői igen sűrűn vették igénybe a határig húzódó légteret, sokszor egész éjjel, és a 7 éves fiam nem mert elaludni, annyira rettegett, mellesleg tényleg ijesztő volt.

Visszatérve a színdarabra, az első sík még nem volt érthető, mert ez csak rávezetés volt, legalább is számomra, hiszen 3 nő és 3 férfi volt a szereplő, majd végül mindenki volt saját maga, meg halála után a saját narrátora is, de a második síkban, mely visszavezetett 1944-1945-be, amikor Románia kiugrott a háborúból az oroszok mellé, a romániai németeket szovjet munkatáborokba deportálták, mert darab az darab, és meg lehetett ez elől is menekülni, ha a német nevű nőt elvette egy román nevű férfi, csak közben a lelkiismeretet nehéz elaltatni, meg a szerelmet, a vágyakozást, visszavárást nem lehet elnyomni, az erősebb mindennél. A reményt, hogy a szeretett férfi, akit elvittek az oroszok, és aki egy bányaomlás miatt meghalt, eszelősen, minden racionalitást mellőzve nem tudomásul venni a halált, amelyhez falaz a Németországba emigrált és a Romániában maradt család. A családi visszaemlékezés, melyben mindenki tudja, hogyan lehetett illegálisan életét kockáztatva a Dunát átúszva Jugoszláviába eljutni, majd osztrák gyűjtőtáborba kerülni, és végül bárhová a szabad nyugatba, csak gyökeret ereszteni nagyon nehéz. Ismerek személyesen én is ilyet.

A harmadik sík 2007, ez már nagyon ismerős volt a közönség számára is, mindennapi életünk abszurditása a FB-kal, sms-sel, okos telefonnal bonyolított életünk nélkülözhetetlen tartozékai, mert Románia csatlakozott az Európai Unióhoz. Pro és kontra ment a romániai német a kint élő rokonhoz, és a kint élő ment haza/vissza a romániaihoz, ekkor már felszakadt itt-ott a ráismerés nevetése.

Egy központi alakja volt a drámának, aki a háttérbe szorult ebben a síkban, miközben ő tartotta a dráma csúcspontját mindvégig. Végig ő volt középen elöl a színpadon. Neki kellett a harmadik síkban visszatartania a könnyeit, mert a legnagyobb vesztes ebben a családtörténetben ő volt. Elképesztő, mekkora alakítást nyújtott. Nem tudom, hogy kell leírni helyesen a nevét, de ő volt a nagynéni, „Káti”. Nem tudom, észre vette-e valaki, de én nem tudtam róla levenni a szememet.

Ismét egy felejthetetlen este.”

Forrai Mária